Ilyen tájban, úgy egy éve...talán. Ültem egy gép elõtt, bejegyzést írtam és nem panaszkodtam. Kerestem az utam és láttam némi célt. Tettem, vettem, emberkedtem. Reméltem, hogy életem nem egyedül tengetem. Nem ültem otthon, még a gondolatától is kirázott a hideg. Önbizalmam éppen volt, már fényesre csiszolta a kor. Valójában csak éppen léteztem. Vágyakat, álmokat dédelgettem, célokat rendezgettem, de nem mûködtem. Vihar elõtt volt, de nem a csend.

Ilyen tájban, úgy hat éve...talán. Ültem egy ecsettel a kezemben, ábrándoztam és nem panaszkodtam. Nem volt utam, de tudtam a célt. Voltam, lettem, embertelenkedtem. Biztos voltam, hogy életem nem egyedül tengetem. Szervezkedtem és szerettem. Nem volt szabad pillanatom, szabad gondolatom. Önbizalmam nem volt, nem ragyogott. Éppenséggel valójában léteztem. Szerettem volna, ha vannak álmaim, vágyaim, terveim. Vihar sem volt még tervben.

Ilyen tájban, pár évvel a sok-sok talán után. Egy gép elõtt ülök és ecsetet már nem fogok. Nem panaszkodom, de nem látom az utam és nem értem a célom. Ember lettem, de nem váltam értékessé. Az életem egyedül tengetem, bár teszek ellene. Önbizalmam, éppen csak egy alma, fényes, kerek és kicsi. Rájöttem, hogy mindig is vihar volt, van és lesz, mert ez kell nekem. Talán így is el leszek.