Nagyjából három hete elosztottuk a szülõket bátyámmal magunk között. Beszélgettünk, hogy miért is akarja megtartani az alsó épületet a házában. Elképzelte, hogy valamely õst bepakolja majd oda és így lesz rá figyelve és gondoskodva róla. Mondtam, hogy én is valami hasonlón törtem a fejem. Hát meg is volt gyorsan a leosztás, övé apu enyém anyu. Már nem kell osztozkodni, már csak egy szülõnk van. Mától félárvák vagyunk. Anyu él és egy kissé betegen, de jól van. Apu meg elment. Reggel hívott bátyó, hogy nem ment dolgozni, felhívták õt és kiderült meghalt. 21. századi közönnyel vettem tudomásul, hogy az az ember, akit közelrõl lehetetlen szeretni és tisztelni már nincs többé. Egyedül és magányosan halt meg, amilyenné az életét tette. Távolról jó volt, tiszteletre méltó és szeretni való. Hm az apám. Elment az, aki nem is volt velem.