Minél többet gondolkodom egy tegnapi szóváltáson annál rosszabb. Egy ideges helyzetet kezeltem a tõlem telhetõ legjobb tudással, mégsem értem a válaszokat, holott nem akakrtam generálni. Talán csak meg kellene sértõdnöm és befejezni az egészet, de akkor és ott tudatom nyeltem egyett és nem adtam fel. A késõbbi beszélgetést pedig lehet magamra kellene venni, hisz nem mindegy, semmi sem mindegy. Lekopni, megszédülni és újat felfedezni, majd ismét sérülni, küzdeni az elért eredményekért, majd ismét feladni. A jelenetbõl csak az a mondat visszhangzik folyamatosan a fejemben és a hozzátartozó szempár. Nem tudok vele mit kezdeni. Olyanokat sugall, ami miatt úgy érzem nem vagyok elég jó, mert talán így is van. Vissza kellene vonulni, jobb lenne, ha nem erõlködnék szociális kapcsolatok kialakításán. Este fel is mondtam az egészet, bevackoltam magam az ágyam és íróasztalom tengelyébe egy nagy tál majonézes káposztasalátával és hat órán keresztül csak filmet néztem, kimozdíthatatlanul nem akartam gondolkozni, hisz úgyis annyi minden van. Nem érzem magam tökéletesnek, változnék, de nem találom az irányt, mert nincs pozitív visszajelzés. Álmokban élek lassan, fizikai megvalósulásukban, egy tengerpart és én, egyelõre azzal, aki még el bír engem viselni, de lassan már onnan is elkopnak a társak. Magányom az álmomban

El kellene inalni a tûzfészekbõl.