Oh hello, mondta az ember mikor a zöld burkolatú asztalhoz ült. Családias volt a hangulat, rajta kívül még két férfi és egy nõ. Gyönyörû nõ volt, olyan igazi nõ. Rajta felejtette a szemét. Vörös ajkán izzotak a csókok. Kívánatos volt. Egy frakkos alak ált meg az asztalnál, csa akkor vette észre, hogy mennyire nem odaillõen öltözött, csak egy poló és farmer volt rajta. A többi férfi elegáns volt, mindegyiken valamilyen drága öltöny és kezükben pohár. Iszogattak, ott voltak már egy ideje, csak rá vártak. Addig igazán meg sem nézte az asztalt. A frakkos egy golyót dobott fel a magasba, egészen fel a csillárig. Lassan esett le, hallani lehetett a levegõ súrlódását. A kis golyó egy forgó tányérra ért le, fel-alá pattogott. Neki is leesett egy játszmába csöppent bele. Sorba tették ki a téteket. A buja és csábos egy kacsintás kíséretében tolta a zsetonjait a vörös mezõre. Nem tudta, hogy mit csináljon, neki nem volt semmilye, illetve mégis. A lelke, a lelke még feltehetõ volt. Soká habozott, de a golyó egyre csak lassult, sietnie kellett, ha nem akart kimaradni a körbõl, már pedig nem akart. Lassan a 0-ás felé tolta a még megaradt lelkét. És akkor a golyó megállt. Az egyik öltönyös felállt, feléintett, hogy az utolsó játszma úgyis az övé. A nõ egy csókot dobott felé és távozott, míg a harmadik férfi elsétált. A frakkos közölte a nyereményért nyúlt. A bank nyert. A lélek elveszett. A férfi ott ült lesúlytva, a semmi és az örökkévaló között üresen.