Kezdem azt érezni, hogy mostanában mindenki próbál valamilyen érzelmet kicsalni belõlem. És igen érzem is, hogy idõnként kellene valamit érzeni, jót vagy kevésbé jót, csak valahogy nem megy. Látom, hogy kijelentéseknek dühíteniük kellene, másoktól meg talán jó kedvem kellene legyen legalább egy fél pillantra. Mindig azon kapom magam, hogy ez sem érdekel és egyáltalán miért kell ezen erõlködni. Ha kedves vagyok az, azért van, mert az akarok lenni, ha pedig bunkó az pedig, mert valami nem tetszett, más emberek gondolatai rólam nem fogják ezt meghatározni csak amennyire akarom. Bár ezt sem akarom. És persze, ha már minden zsákutcába vezetett velem kapcsolatban, marad az, hogy elmondanak minden szemétnek. És ilyenkor valóban megmozdul bennem valami. Az, hogy ez sem  jelent semmit, és nem érdekel, hogy mit gondolnak rólam. És hogy mit gondolnak rólam, igazából elég sok esetben tudom, hiszen én alakítottam így, én akartam, hogy annak lássanak, ami vagyok vagy nem vagyok, mert csak nem akarom, hogy foglalkozzanak velem, mert a világomat úgysem értenék meg, ahogy én sem értem a világot. Kilépek belõle, mert nem szabad ott lennem, ahol a katasztrófa zajlik és nem hárítom el a felelõsségemet, a lábamhoz kötöm és cipelem magammal könnyedén egyszerûen. Nem találtam fel a repülést, nem is tudok repülni, szárnyam sincs. Folyamatosan zuhanok, mert fogyóban van a mosolyom. Nem kell, hogy ezt értse bárki is, és ezért ne akarjon engem ismerni, nem lehetek felelõs más hanyatlásáért, más kívülállóságáért. Pedig ha körülnézek, nem vagyok egyedül. Az emberek tollakat aggatnak magukra, mosolyognak, de a föld alattuk is kinyílt. Néhány összefognak és együtt zuhannak vagy élnek a katasztrófában. Véleményt formálnak magukról, elhitetik, hogy õk a normális és ehhez kell viszonyulni, ezt kell követni, bár az örvényük nagyobb, mint amit el tudnának viselni. Kis egók világa ez. Az egóknak pedig mindig van elképzelésük másokról, magukról, mindenrõl. Nekem is van. Az én egóm hatalmas egy csöpp üveggömbbe zárva. Nem szabad nézelõdni, mert elszédülök, félek a magasságtól, félek másoktól és legfõképpen magamtól, attól, amit tenni tudok, amire képes vagyok, ami miatt pusztulok, mert az ok és a cél is én vagyok, miattam és értem.