Nincs jó kedvem. Egy órát ültem egy olyan váróban, ami jobban hasonlított a szocialista várókhoz, mint a modern rendszerváltás után épült épületek által nyújtott hiperszupermodern váróteremhez. Lehangoló volt, mert a régi helyérõl a földszintre került, ami inkább egy alagsorhoz hasonlított. Nem messze tõle gépház, karbantartás és ott dolgozói dohányzó, öltözõbõl átalakított rendelõ. Semmi napfény, semmi jókedv. 

Nincs jó kedvem. Pár napot gondolkoztam egy kérésen, amire már elsõre is igent mondtam volna, ha a másik részrõl van egy kis türelem, hogy leírjam. De a türelmetlenség elgondolkodtatott, végül tegnap egy újabb lehetõségként mégiscsak belementem, de már nem kaptam választ, holott a lehetõség zöld körben villogott. Feladtam és már nem tudom visszavonni.  

Nincs jó kedvem. Nincs kihez forduljak. Keresésemre nem reagálnak, kérésemre nem válaszolnak. Hiába kérték az értesítést a kérdés várat magára.

Nincs jó kedvem. Nem érzem jól magam a bõrömben. Mosolygós vagyok, kedves vagyok, befogadóképes vagyok és ilyenkor kapom a legtöbb negatívumot. Csak egy percre állna meg a világ, fordulna önmagába és hányna teli minden árkot álcázott pónikkal és szivárványokkal. Ki önmagából az áltatással. Csak abban az egy álló percben járnék a világban emberek között. Végtelenített perc lenne az. Feldontném a nem szimpatikus embereket, szemükbõl könny csordulna. Rossz csínyként keverném össze a gyerekeket. Megkeresném azokat, kikkel már valaha beszéltem és nem jól tettem, rendszerezném, megjelölném, eltüntetném lehetõségüket, életüket. A világ mumusát játszanám. Elhagynám. 

Nincs jó kedvem.