Néha látok, egy alakot elsuhanni az ablak elõtt, egy csimpaszkodó fekete foltot a vállamon. Néha azt hiszem valóságosak, néha azt hiszem, rendben van ez így, nem mondom el, mert nem hiszem el. Szemembe süt a világ, elvakít, hogy ne lássak. Rendszerezem a vakfoltomat és rájövök valaki kevés, nem elég. Nekem több kell, hogy az alapok maradjanak. Visszaköltöznék a kilencvenes évekbe, vissza sem jönnék, vissza se érek a múltból a jövõbe, a fejemben maradok. Játszom, hogy baj van, de még mekkora, elhal és világít, csak nézek bele. Sétálok a parton, ugrálok a lehullott falevelekben, szétrúgom õket, felrúgom õket, hogy újra leessenek, mert míg szállnak tavasz van. Egyenesen a víz tükrözte szikrákba nézek, elsuhan, elvakít, csimpaszkodó fekete folt az idõmben, mintha a végtelenbe veszne. Néha csak ott felejtem a levelek alatt magam. Száraz, törékeny én. Néha gondolok rá, vágyom, néha eladnám magam egy elvakulásért a fekete foltot a levelek alatt, elsuhanó alak elhiteti velem, nem a valóság. Mindenki vagyok, sorokba húzódom, sebek csimpaszkodnak a falevelek alatt, sárgák, pirosak, törékenyek, ének, enyémek, én vagyok. Õrült vagyok, nem elég. Aztán ülök az ágy szélén, nézem a tükröt, másik ént tartalmaz, árnyakat lop a fejembe, lehajtom, ne vakítson meg a sötét. Elhiszem, valóságosak. Rendben van így ez, nemet mondok, hogy játszom. Összetöröm a kilencvenes éveket, a fejemben magamat. Halkan ordítok a levelek alatt nehogy felrepüljenek, mert egy pillanatig tavaszt adnak. Elvakít, elcsimpaszkodik a valóság a vállamon, ráordítok és elillan.