Mikor indítottam ezt a blogot, menekülni akartam attõl, ami velem történt, attõl, amit folyamatosan posztoltam, attól ami megrengette a ilágomat. NEm akartam szembenéni azzal, hogy hogy válhatott valami nagyszerû dolog semmivé. Mindig tudtam, sejtettem hol jár és mit csinál, mikor van a városban, mikor cserélt munkát, mikor van nagyon egyedül és mikor gondol rám. Rettenetesen fájt az érzés, hogy tudom szenved. Reméltem boldogabb lesz, jobb lesz neki. És most ismét itt van. Feje tetejére állította világomat féltékenységével, hogy az elmúlt 3 év alatt hû volt hozzám, nem lépett tovább rajtam. Félek, mert midig erre vágytam, hogy visszajöjjön, de ott az a tudat, hogy egyszer már elment és abba belehaltam. Nem akarom, hogy elmenjen, nem akarom, hogy fájjon. Csak szépen lassan indulok a közös utunkon, folyamatosan figyeleztetve magam, ez nem lehet valóság. Látom a mosolyát, amivel csak az általa látott szépet köszöni, a szemét, mellyel nyugodt biztonsággal lep meg és az ölelése, amirõl õ is, én is éveken át képzelõdtünk. Félek, hogy már most túl sokat érzek abból, amit az elmúlt idõszakban sikeresen elzártam és sirnom kell, ha arra gondolok, hogy nem lesz sehogy. Az ösztöneim mást súgnak, azt mondják, hogy mûködni fog, jó lesz. Rettegek az álmaimtól, a szerelemtõl. Nyugodt vagyok, mégis potyognak a könnyeim. Fenn hagyom magamnak a lehetõséget a veszteségre mert mindig is tudtam, hogy ez a végzetem, ebbe halok bele.