Becsukni a szemem míg szól a zene, meg sem bírok mozdulni és a gondolataim újjabb történésekbe csábítanak egy harmadik világba, egy általam alkotott virtualitásba, majd csak elsodródni ahogy nézem a keze mozog az apró gombokon és hallani a zene összes rétegét, szintetizálás és analizálás egy kimondhatatlanul hosszú és jelentõségteljes pillanatban, amikor a szférák zenéje is megnyílik elõttem, lebomlani és elájulni benne, végül feküdni az ágyban tisztán, fáradtan, érezve, ahogy a hátamat csókolja még sincs ott, de az ölelése puha és bársonyos, megnyugtató és tudást eredményez, hogy a város másik oldalán õ is pont így érez engem.

Vagy nem.