Hihetetlen ez a hét. Lekopogom eddig összejött minden. Délután megyek szerzõdést aláírni az új állásomhoz, ami mellett így lehet egy mellékállásom. Szóval beilleszkedem a társadalomba.

Teljesen ki voltam bukva a hétvégén, mert nekem fontos az, hogy folyamatosan meg legyenek az interakciók Ikon és köztem mind fizikálisan és telefonon és online is, ha másik kettõ éppen nem aktuális. Szóval csak jótanácsot követve nem nagy monológként mondtam el neki, hanem általános társalgásba szõve, érthetõen, mintha csak egy apró kis mindennapos dologról lenne szó. Volt meglepõdés, mert persze ez is az önbizalmam hiányának a nagy problémájából fakad, és lõn megértés, nem igéret, de próbálkozás. ÉS perzse az sem mindegy, hogy milyen körülmények között mondhattam el. Már vasárnap óta próbáltunk egy negyed órát összehozni egy kis ölelgetésre, de mindig közbe jött valami, szóval csak gondolt egyet a délutáni teendõk között becsöngetett hátha otthon vagyok. És igen, véletlenül otthon voltam hobbittal, aki a munkaügyibe ment éppen. És megölelgetett, és beszélgettünk és úgy örültem neki, mint csak neki. Még a hobbit is azt mondta, hogy tényleg van jövõnk, ahogy tartott a karjaiban. Majd el akartunk menni inni egy kávét, de a rongy csak 3-tól volt nyitva, szóval helyette turtunk neki két pólót, amibõl az egyiket remélem ma leszedhtetem róla, mert már a próbafülkében majdnem rámásztam, pedig vissza akarta tenni, mert kicsinek hitte. Nem volt necces elválás. De úgy feltöltött az a másfél majdnem pásztoróra, hogy most minden pillangónak ki tépdesném a szárnyát. Azért este hiányzott.