gyûlölöm a magányos alkoholistákat az elhagyatott vidékszéli utolsó kiskocsmából hazafelé tántorogni. mindig beijedek tõlük. az utolsó vonattal jöttem, zuhogott az esõ és senki nem jött ki értem az állomásra, minek is, ha már beteg, legfeljebb mégjobban az lesz. ballagtam a már említett széles kis utcán. messze egy alak imbolygott felém tartva. azon járt az agyam, ha én kiszúrtam õt, biztosan õ is hamarosan felfedez. ahogy közeledtem egyre jobban az út közepe felé vitte a matróz járás. reméltem hogy hagy csak úgy elmenni. két lépéssel már túl voltam, mikor rámordított. megdupláztam a lépések számát. ordított utánam. vissza sem mertem nézni, tudtam, ha megfordulok elindul utánam. akkor fordultam vissza, amikor már majdnem a zárt sarki kiskocsmától nem messze megtaláltam a harci sérüléseket szenvedett kétkerekûjét az út szélén hagyva. szomorúnak és szánalmasnak éreztem az egészet, a vályogházból átalakított kocsmát, ami este 8-kor bezár, a kitörött elsõkerekû kontrafékes, micisapka üléshuzatos biciklit, a fura majdnem vidéki városszéli faluszerû utcát és az egyetlen részeget, aki már délben nem tudot magáról. hazaballagtam és édesanyám kezébe adtam az egyik átszállás alkalmával két sín közül felszedett szív alakú kavicsot.