Annyira fáj legbelül, pedig tényleg nem nagyon van most, ami rossz lenne. Tegnap megérzésem volt. Száguldok a végzetem felé és nem tudok ettõl a gondolattól megszabadulni. Valami végzetes fog történni. A vihar elõtti csend.
Eltávolodásban vagyok. Jól esik olyanokkal lenni, akik nem ismernek úgy igazán. Nem akarom, hogy azok legyenek mellettem, akik barátok. Eltávolodom, de nem tudok ellene tenni. Nem akarom, hogy megmentsenek. Nem tudom, hogy kellene-e róla beszélnem, nem tudom, hogy holnap is így lesz. Nem tudom, hogycsak az amortizációs nap a problémám. Egy van biztosan: most nem akarom. Valahogy visszaestem abba a korszakomba, amikor nem voltak még ilyan közeli barátaim, de viszont társaság központja voltam, keresett személy, akivel jó együtt lenni annak, aki nem ismer. Belülrõl szenvedtem, bár nem volt igazán idõ rá, mert egyszerûen csak történtek a dolgok, akkor is belefutottam egy végzetszerûségbe és lettem ez. Most elidegenedek, de nem tehetek ez ellen semmit és talán nem is akarok. Most vagyok halott.