Tegnap kifordítva vettem fel a bugyimat, ma meg kisütött a nap. Vele álmodtam, már lassan megszokom, hogy egyik szerepébõl egy másikba suhantát az életemben. Az elején még fájt, hogy nem ereszt el, most már csak közömbösen kérdezem miért. Az álmaim egyre pozitívabbak vele kapcsolatban és ez megrémít. 

 

Szorít belül, valami nagyon. Kitörni készül. Talán õ okozza, talán nem. Csak egyet tudok, felõröl. Nyugodt vagyok, nyugodtan várom a következõ rohamot, hogy a napsütést ne láthassam ismét. A tél uralkodjon a természetben, eltemetkezhessem önmagamban, hogy zárak kattanjanak, be örökre. Meghalok, lassan és átélhetetlenül. Elárvulok. Egyedül vagyok.