Na most csend van az íráskényszeremben. Egyszerûen nincsenek rá szavaim, nincsenek rá már gondolataim. Nem látok ki a megoldandó problémák halmazából, nem tudom, hogy hol kezdjem, nem tudom, hogy mi lesz a vége. Hát kezdem az elejével, hogy úgy tûnjön, mintha csak a sértettség szolna belõlem, de igazság szerint ez az érzeleme is hiányzika a készletbõl. Talán minden apu halálával kezdõdött, kaptam egy adag szart a nyakamba és mindenki tõlem várja a megoldást közben nekem sincs, sõt pont emiatt a pénzügyeim a negatív végtelenbe tartanak és nem látható, hogy mikor lesz végre fellendülés, legalább annyira, hogy azt tudjam mondani, hogy nem kell megválogatni az életszínvonalakat magamnak. Volt mellette egy kedves ember, akivel egész szépen alakultak a dolgok, egymáshoz szokás, kezdõdõ érzelmek, nyugalmak. A sors persze ebbe is közbeszólt, már nincs velem, már nem gondolja úgy, hogy ez jó lenne, vagy végülis de lehet, csak éppen magáról nem gondolja, hogy tudja csinálni. Most problémát old, mert õ is benne a kakiban. Közben persze a barátságok is megszórodtak, hogy teljes legyen az összkép és véletlenül se legyen legalább egyvalami rendben. A kis világom gondot okozott, talán csak várt, hogy megtalálja azt az alkalmat, amikor hátatfordíthat nekem. Én persze megadtam, hisz a lehetõség adott volt, reakcióm pedig egyértelmû. Most nincs semmi, olyannyira, hogy talán egy másik barátság is felszámolódik emiatt, ha nem találunk rá gyors megoldást. Tegnap talán tetõzõdött a probléma. Éjféli veszekedés lett belõle, mert nekem nem tetszik valami és én máshogy csinálnék dolgokat, de ha már lúd, akkor persze szúrok, ami kétszer jobban fáj, mint a támadás ellenem. Hiszen annyit tûrtem már, annyi keserûséget nyeltem emiatt. Most elég, most már nem viselem. Sírás lett a vége, no nem én sírtam, de a mosolyszünet biztosított, ez agaszt a legkevésbé. Nyakamból egy gond idõlegesen lehullott. Mindehez képest jól érzem magam a bõrömben, bár ezt is kétlik és rám akarják erõltetni, hogy depresszív vagyok megint. Csak nem értem, ha mindenki ennyire jól belelát az életembe a világomba, akkor mért nem intézkednek helyettem és miért piszkálnak fölöslegesen. Azért persze akadnak olyanok, akik most nem szálltak rám, akiknek nem vagyok a bögyében valamiért, akik még talán a barátot látja bennem és nemcsak krokodilkönnyek között tudatja, hogy fontos vagyok minden azért volt olyan, amilyen. A lényeg, hogy lófaszt mindenkinek a seggébe, én meg végre legyek már békénhagyva vagy problémamegoldásra még kapható vagyok. De egyébként meg ízi és písz és persze a kezeimet is mosom, nekem tavasz van, nekem színes a világ, nekem most kell élnem, mert még megtehetem. Csak ebben ne akadályozna senki, kérem.