Utalok vezetni. Az 5. óra és még mindig nem szeretem. Egyszerűn nem találom benne az élvezetet. Dühös vagyok ,hogy miért nem csináltam meg 10 éve. Lassan haladok. Azoktató szerint is. Meg is mondta, hogy látja másként tanulok, mint mások, így lassab lesz. Majd hanyagul eldőlt az ülésben. Mondván így kényszerít, hogy egyedül is tudjam csinálni. Persze kész katasztrófa volt. Majd a fenyegetés, hogy ha valami tönkremegy az annyiba kerül. És akkor így tanuljak meg? Elvileg ő az oktató, hát oktatnia kéne. Vágom, hogy nem megy, de ez így nem is fog. Bánom még azt is, hogy nekikezdtem.

kresz vizsga holnap, tesztet csináltam sokat és ma 23:23-ra jutottam el oda, hogy az első sikeres tesztet is elkészítettem. csak a holnap is így menjen.

persze, nem beszéltünk, rohantam haza, hogy legalább a hangját elkapjam. üzenet vár, hogy akkor már ma sem? de csak csütörtök nyelvóra. hát miért olyan nehéz ezt megjegyezni, már 2. éve  hogy ez a heti menetrend. nem hívott, én őt igen, nem vette fel, összekoccantunk. nekem fájt, hogy egész napot azzal vészeltem át, hogy tudtam majd este legalább vele beszélek és akkor még egy hogy vagyot sem kapok. elsírtam magam. hagyni akart, de tudtam megbánja. nem hagytam. ő sem, hibáztat, neki is rossz napja volt. csak nem tudom, nem érzem, hogy át fogja-e gondolni. nem akarok vele beszélni. most nem. 

talán nem is igazán a fáradtság. Ikon, meg a hiánya. asszem kimerültség, de nem testileg, csak nélküle már nehéz. minden este beszélünk, kell hogy tartsa bennem a lelket és fordítva, de most ez volt a 4. este, hogy nem tudtunk. nem miatta, miattam. beletörődött közönnyel nem vettem tudomást. talán már nem is érdekelt. mert néha már csak azt hiszem, hogy ő már nem más mint egy hang. velem van, bízik bennem, csak közben már én nem vagyok... magammal. februárban végre látom, találkozunk. eszembe jutott, próbálok kapaszkodni, tartani.

Jaj, de meg vagyok fáradva.

eluralkodott a zombi hangulat az irodában, csak 4-en  ültünk a sok négyzetméteren. a sorunkban mindenhol kék lufik szállingóztak mindenfelé. csönd és magunkba fordulás. kimentem szünetre, az egyik lufi utamba akadt, neki vágtam dagadtnak...

elszabadult a pokol.

vad luficsatába kezdtünk. egy pillanat alatt a kísértetiesen üres tér, megtelt nevetéssel, viámsággal.

elmentem mosdóba.

visszafelé már ismét az éjszakai komorság honolt.

vissza a mindenéjszakákba.

megtúráztatva. rosszul érezve magam a kezelés miatt, a magam miatt.

a munka utáni sör, hogy elfeledjem.

juj, hát Ikon nincs itthon, messze a tengeren túl. én meg maradtam, egyedül vagyok nélküle. elkezdtem egy afféle teljes szabadidő betáblázást, aminek az lett az eredménye, hogy jobbára teljesen túlterheltem magam. éjszaka dolgozom. nappal valamilyen tanfolyamra járok. már aludni sem nagyon tudok. de nem adnék fel semmit sem, addig míg nem megyek Ikon után. tegnap fáradtságomban és nem bánatomban álomba sírtam magam. azért kicsit megkönnyebbültem ezzel, jobbat aludtam, igaz a szemeim vörösek és dagadtak voltak munkában. ja mellesleg elő vagyok léptetve ügyeletes vezetőnek, csak a pénzem nem több. tönkrement a régi gépem, így most kölcsön-ajándék új gépem van, amíg meg nem veszem álmaim flexibilis masináját. de mivel a hónapban annyi túl órám volt, hogy szinte másfél hónapnyi bentidőm van, így lehet jövőre már új géppel virítok. asszem narancs színűt akarok.

és most itt az idő, hogy Ikon utazzon. nem tudom, hogy lesz, csak a jövőben nem bízom. sírok. olyan mintha megint elválnánk. olyan mintha örökre. én küzdök és kitartok, de vajon ő is ki fog. bízom. bízni próbálok. megbízom. összetörök.