Színes örvényekben haldoklanak gondolataim,
egy elképzelt jövõ felé írdatlan mozgással nem halad.
Ruhákat látok a napon,
melyek jelképeznek engem, melyek lehetnék,
de nem vagyok.
Korlátok állnak a lehetõségeim elõtt
és bár mondtad már,
hogy fogjam meg, ha találok,
akkor sincsen.
Nem vagyok annyira szerencsés, ahogy te sem.
A te nagy lehetõséged megmarkolva csúszik ki kezedbõl,
a belsõtõl a világ felé halsz meg lassan.
Nem menthetlek meg, már nem tehetem,
múlnak a percek és minden egyeddel távolabb
állok a lábamon ellened benned.
Visszanézek és próbálok búcsút kiáltani,
hogy hald, hogy nem voltál egyedül
egy rettegésnyire az erkély függöny vöröse mögött,
ahogy kihajolok és elkapok egy levelet,
eleresztem szivárványosan nézem,
hogy a fényben pörög a föld felé.
Kacsintok és nevetek a kölcsönadott mosolyommal,
melyet elfelejtesz ímélben átküldeni nekem.
Rezzen a szél és szúyog csíp a bõrömbe,
emlékeztet,
hogy ez nem a valóság, az nem itt van,
hanem a fürdõszoba vécékagylójában csorog lefelé,
ahogy az emléked is halványul a józanodással.
A kábulatnak vége és te már
nem vagy más csak egy halál.