Áj nó to vill bí frí ögen.

Visszhangzik, visszhangzik az agyam üreges mélyeiben. Hangosan dübörög, mint a folyadék a fejrefordított hagnszóron erõs basszu hangzásakor. Hangzásakor, hagymázas kor. Mind-mind, ismerõs, közeli és barátságos, szerelmes és otthonos, oldják a feszültséget, hogy máshol lüktessen, mert nem ismerem a gondolatokat és ez zavar, ahogy a folyadék ugrál a basszusra, visszalüktet, visszalök. Elektronikus bemenetei a biorobotnak, mert a jövõn nem változtathatunk, hiszen nem létezik, biomechanika, csak a program nem ismert, pedig a szemem elõtt programoznak, hogy tagozódjam be, hogy legyek egy és én más vagyok, de most a más a divat és így is egy vagyok, csak a buborékon belül tudom, hogy nem álltam be és a vagyok. Belülrõl szúrom ki a lufit. Az agyam lufiját. Hívj vissza, mert akkor kinn lennék, mert mersz lennék, nesz lennék, sóhaj a hallgatásban, ki nem mondott gondolat, át nem élt élmény, várt váratlan, egy csöpp érdekesség. És megint elszálltam, megint visszatértem a buborék belsejébe, ahogy a kötélen lógó pendulum áll be egy helybe, kimozdíthatatlanul az igazságot mutatva. A múlt halott igazságát.