Kaptam  a bátyámtól egy eiffel torony kulcstartót, használatba vettem. Mindig vágytam oda, mindig szerettem volna megnézni, csak ott lõdörögni és most ott van a táskámban. Olyan az a kis kulcstartó, mintha a vágyaim kietülése lenne, mely folyton arra emlékeztet, hogy ne felejtsem el a vágyaim, az álmaim, az önmagam. Kezdtem elfeljteni mostanában, hogy ki is vagyok, mi az, amit tudok, miért vannak barátaim és miért szerelmesek belém a férfiak. Kibuktam mikor Micimackó akaratlanul is arra kényszerített, hogy akkor most egy éles váltással hirtelen mozduljak ki abból az állapotból, amit sokéves küszködéssel hoztam létre, egy napon arra ébredtem a tavasszal, hogy nekem nagyon megfelel elõször az életemben, hogy nem áll az oldalamon férfi. Kellett hozzá egy kis idõ, hogy megszokjam, hogy igazán elkezdjem kiálvezni, jól érezni magam a bõrömben és mikor ez megtörtént, mikor már feladtam, már tudtam, hogy így csak jól érzem magam, akkor megtörtént, ott volt õ, a sérült vad, és belém kapaszkodott és én segítettem neki és õ engem akart, lassan, óvatosan. De az elvárás, hogy az õvé lehetek megrémített. Összeestem, bepánikoltam, megcsúsztam és összerogytam. Pedig akartam õt, kellett nekem és kell is nekem. Öngyilkolásra hajlamos delíriumban töltöttem a hétvégém  várva, hogy beszélhessek, hogy jobb legyen, hogy magam visszakapjam, hogy a nehezen felépített álomváram ismét visszakerüljön az alapjaira. Majd beszéltünk és jobb lett, és pillanatok alatt adta vissza könnyen lopott mosolyom, pillanatok alatt néztem ismét úgy az eiffel toronyra, hogy mostmár soha többet nem fogom elfelejteni mi a fontos számomra, hogy szabad vagyok, hogy azt teszek, amit szeretnék. És most igaz a lassabbnál is lassab, de legalább könnyû és nem félek és nem akarok nem itt lenni,nem akarok repülni a toronyból végtelennek tûnõ másodperceken át. Talán visszakaptam az életem, hogy késõbb önszántamból oszhassam meg, visszakaptam a reményem.