Megnyugtató felszabadultság van bennem, nem is igazán értem, miért. Tegnap a múltam köszönt vissza félkopasz formában, össze is tört úgy, ahogy kellett. Ma meg már ismét csak egy foszlány, egy anomália, egy repedés az idõ szövetén, ami a jelent sebzi mef, majd fordítja vissza önmagába. Álmokról, vágyakról nem beszélek, nem hiszem, hogy adatik még rá lehetõség, hogy a félkopasz valóságból ismét nem sovány lehetõség legyen. Úgy folynak kezembõl a napok, ahogy a fájdalom szûkíti össze hangulatingadozásaimat afelé az érzés felé, hogy jó tanultnak lenni, mert értem mit mondanak nekem más emberek és néha nem adnak okot, túl sokat nem beszélnek.