Megint csak csukva van a szám és a hang már valahol ott elakadtak, ahol csak elindulnia kellett volna, a parancsnál, ami az idegek hálózatán keresztül kellett volna eljusson a hangszalagokig. Benn rekedt. Pedig csak annyit kértem, hogy ne legyél az ellenségem, mert nem akarok ellened küzdeni és nem akarom, hogy küzdj, hogy miattad ne számítson már más. Befelé ordítok, pedig fel kellene állnom az asztal tetejére és lemosni magamról mindent, leginkább téged és magamat, ahogy esténként mosom le a bõrömet. A víz csordul végig rajtam, ahogy a hang önt el most a fejem tetjétõl a lábujjam hegyén keresztül viszi a koszt, futna ki rajtam, csorogna le rajtam önmagam. A bõdületes marhaság, ami vagyok, még csak egy hang sem, egy önálló, egyedi rezzenés sem. Te pedig az ellenségem lettél, bár a csatát lassan megnyerem. De veled mi lesz, ha elveszted? Tért hódítok tõled és elégetlek magammal együtt. És velem mi lesz, ha legyõztelek, ha kiírtottam magam magamból/magadból. Képes leszek még? Nincs menekülés, nincs ordítás. Elromlott. Egy ketrecben harcolunk te, én és önmagam.