Áttárazás, fejben, ez biztos, a többit még nem tudom. Nem volt kegyes velem az élet mostanában, nem különben én magammal. Így talán ennek egy láthatatlanság felel meg, arccal a falnak, sarokba állva. Másrészt egyébként is láthatatlannak érzem magam, annak a fölösleges valakinek, aki ott van valahol a tudatunkban, de jobb nem gondolni rá, mert kellemetlen dolgok jutnak eszembe, akár miatta, mert egy kellemetlen személy, akár mert magam nem teszek semmit azért, hogy ne legyen kellemetlen. Friss, éles, kényelmetlen köhögésként döbbenek folyamatosan rá a mindennapokban. Új sérülés következtében nem tudok lábra állni, mégis elindulok, de a szerencsémet ellopták, fekvõ helyzetben is kificamítom a bokám. Mindent feketének látok és csalfa ezüstnek, eltûnnek az adventi aranyak és pirosak hiába kapaszkodok beléjük annyira erõsen, hogy megfeszülök. Nem várom már az elmaradt dolgokat, sõt hiszem több is elmaradhatott volna, így legalább azok sem fájnának. Behúzott hanggal üldögélek és már a csodát sem várom, nincs ordítás, sikítás, bömbölés vagy suttogás. A fény viaszszínû magánya. Talán boldog is vagyok tökéletesen egyedül a fejemben, nem hallgatok senkit/senkire, csodavilágban öldöklöm a csodákat, kivéve a katicákat.