Általában nyugodtnak hiszem magam, de rá kell jönnöm, hogy annyira felszínes, amit érzek, és annyira nincs rendben. És ami belül van, a legalján az annyira sok, kegyetlen és magam ellenfordult, hogy nem tudom meddig bírom tovább. Pedig soha nem voltam ilyen jó formában, mint mostanában, jól érzem magam a bõrömben, haladok a kezemmel és talán nem lesz még egy mûtét, fellendül körülöttem az élet és pillanatok alatt a közepébe kerülök, majd csodálkozom, hogy hogy lett ez, majd hogy nem normális minden. De azért van pár dolog, amit nem értek, hogy hogy fordulhattunk ennyire egymás ellen a testvéremmel, hogy minden szava csak bántás és minden gondolata az ismét, mint anno gyerekkorunkban, hogy bár ne léteznék, lassan én is így érzem, én sem akarok létezni, szabadulni akarok abból, amit a jog rám hagyott, az értelem elfecsérelt és a szeretet soha nem akart. És ugyan miért nem hallgathatom én a történeteket egy pohárkávé mellett egy zárt kis világban, amibe felüdülés volt belépni és fájdalom volt kiszállni belõle. Ugyan hogyan történt a tudtom nélkül, és miért szálltam ki a játékvezetésbõl? Mert már nem volt rám szükség, ahogy sohasem. És bele sem akarok gondolni, habár a könnyek ott játszanak a szememben, mert hiányoznak a macisörök. Nem csak egy órára zuhantam meg, azóta is zuhanok, de nem érzem, fel vagy le. Nekem fáj, hogy a bohóc nem boldog. MEgszüntetném, odaadnám a mosolyom, amit kézhez kaptam, amint észbe kaptam. Mert itt az a rengeteg mosoly, bár még fáj és félénk és kevés, de valós és elhagyatott. Csak a kezeket hiányolom.