Egyszerre léptünk be az ajtón. Gondolataim körbefogták õt. Változik(?) Változik(.) Szomorú ez. Ebben a változásban én már nem vagyok benne, már nem tart igényt rám, ettõl sírhatnékom támad, nem vagyok az életében. Néztem ahogy belép, vártam egy kicsit. Változom(?) Változom(.) Ebben a változásban már nem vesz részt, nem tartok rá igényt. Szomorú leszek ettõl a gondolattól. Fontos volt számomra, fontos számomra, nem vagyok az életemben. Nem tudom neki elmondani, amit annyira könnyû lenne, mint még soha eddig, nem kell a szavakat keresni, csak egyszerû alapok maradtak meg és abban találtam a kulcsot. Kérném, hogy halgasson meg, hogy minden este azzal a gondolattal fekszem le, hogy többet nem akarok felkelni és mégis ez a gondolat tesz boldoggá, kiegyensúlyozottá és legfõképpen nem beteggé. Elfogadtam, itt van bennem, továbbvisz és segít. Nem jár a fejemben, könnyûvé teszi az álmaim, egyszerûvé teszi a napjaim. Mikor pedig elfeledem, letört vagyok, emlékezek rá, hogy jól vagyok.

És álmodom. Nem éppen megnyerõ férfi, nem is igazi ideál, mégis rajonganak érte. Az ölében ülök, leveszi a polóját, mélyen a szemembe néz. Nem tudja eldöntani, hogy helyes-e, hogy akarja-e, de csábítom és ennek nehéz ellenállnia. Átlendül a pillanaton és varázslat leng körbe. Elfektet a puha ágyon. Átkarol és a nyakamhoz ér a szája. Még mindig hezitál. Élvezi a formám, az érintésem. Nem bír ellenállni, feláll és odalép a szekrényhez, hogy felkészülhessen. Alsónadrágban van már. Ismét rámfekszik. - És hát persze a legjobb pillanat következne õ meg csak úgy eltûnik az álomból vagy én csak úgy felébredek.

Nem számítottam köszöntésre. Mégis meglepõdtem, mikor este két szál fehér rózsát kaptam. Szépek és tavasz van. Ma egy kicsit kevésbé vagyok boldog, ma egy kicsit szomorú vagyok, de ez elmúlik, ez változik. Ma bizsereg az érzéketlen újjam, új lehetõségek nyílnak, megváltom ismét a világot és a végén úgyis ugyanoda jutok.