Összeszedtem magam. Lassan, de biztosan. Talán még jó kedvem is volt, bár nem sokra számítottam. Nem a kedvenc zeném, de az utolsó lehetõség a régi helyen, a megszokottban, a sok-sok jól megtörtént esetben. Hiszen minden onnan indul vagy oda vezet. Két pohár bor és talán jó kedvem volt. Lementem hát és meglepõdtem. A zene, amit szeretek, a hely, amit elhagyok, az élet, amit leéltem. Becsuktam a szemem. De nem vált ritmusommá, nem lett a csak, az egyetlen. Odajött valaki, útban volt, pedig tetszettem neki. Hozzám szólt és hízelgett. Megfogtam a két vállát, megfordítottam. "Bocs Törpe! Kell a hely." Visszatértem önmagamba, a ritmusomba.